Ki ne hallotta volna akár saját fülével, akár mások fülének szólóan: “Hagy már abba”. Érdekes, minden eset más. Van, hogy a gyereket sajnálom meg, mert hogy ezt a gyerekek szenvedik el legtöbbször, de olyan is előfordul, amikor a szinte sírós hangú, a lassan végkimerülésben szenvedő anyukát szeretném karon fogni és elvinni egy kávéra.
De tudjuk-e, hogy mi történik ilyenkor velünk? Miért szajkózzuk, amikor pontosan tudjuk, hogy nem működik és úgysem “hagyja abba”. Ugyanúgy bömböl a csokis állvány előtt a kasszánál. Mert hát hol lenne máshol a csokis pult, mint ahol várakoznunk kell. Felnőttként is pár percig bírom, hogy ne emeljek le egyet és rakjam a kosaramba, holott pontosan tudom, hogy bánni fogom. Na akkor vegyük végig, mi játszódik le a gyerekben, vegyük végig, miért nem fogja “abba hagyni”.
- baromira nem érdekli, hogy még két kilóval többet mutat a mérleg
- ugyanennyire nem foglalkoztatja, hogy tele van cukorral, hiszen azért eszi
- abba sem gondol bele, hogy éppen 30-a van és a mosóport tette vissza Anya a polcra
Egyszerűen kell és kész. Felnőttként pedig erre az érzésre már vagy nem emlékszünk, vagy ha megkívánunk valamit, például a piros cipőt, hát elnyomjuk. De neki kell. És sír.
Mi játszódik le ilyenkor az anyukában, aki hol a földet nézi, hol a sort. Próbálna kitartani az elvek mellett, hogy nincs több cukor, mert hát ezt hallotta, hogy árt, de a gyerek közben éppen a bokájáig húzza le a szoknyáját. És csak sír. Olykor szeme már körbepillant a föld helyett, de hol rosszalló tekinteteket kap, hol dühös arckifejezéseket, a lényeg, hogy jól nem jön ki a sztoriból. És megtörik. A csoki ugrik a kosárba és végre a kasszánál áll és fizet. A kocsi felé, már dúl a lelkiismeretfurdalás, de éppen úgy, mint tegnap, elmúlik majd ez is.
Visszagondol a pirosnál, hogy hányszor mondta el, hogy “Hagyd abba”. Talán 4-5 alkalommal, de másra nem emlékszik.
És megjöttünk. Ez a mondat, a tudomány mai állása szerint egy “közlés sorompó”. Még a neve is átható. Jelentése számomra azonnal egyértelmű volt, mondat, ami falba ütközik és nem jut el a célzotthoz. De miért mondunk ilyeneket? Például:
- Hányszor mondtam már …
- Hagyd abba
- Megmondtam, ne csináld
- Fogd be a szád
és még sorolhatnám, ki és mit hozott otthonról, iskolából. Mert bizony ennek nagyrészét hozzuk. De hogy mi játszódik le bennünk, újra kérdezem?
Lekapcsol a kreatív agy, marad a statikus bal, amivel szorzunk, számolunk, adatokat gyűjtünk, és sablonokat mondunk. Elveszítjük a jobb agyféltekét pánikban, dühben, félelelmben, ezért nem emlékszünk … de nem örökre. Hosszabb rövidebb idő után magunkhoz térünk. Tanulható a dolog, hogy hogyan rövidítsük le a kikapcsot és hogyan tartsuk meg ilyenkor a kreativitásunkat és őrizzük meg a hidegvérünket. Például, ha bömböl a gyerek a csokis pultnál.
Hát a többi mellett, ezt is érdemes megtanulni, mert nem csak a csokis pultnál működik. Nem lesz olyan sem több, hogy “Áh, most jut eszembe, mit kellett volna mondanom”.
